Csillagpor
Könyvsarok

Akkora elánnal indultam neki az idei év Várólistacsökkentésének, hogy rögtön a kiskapus, +12-es listámról választottam egy könyvet. És ráadásul ez a listám most sokkal szimpatikusabb, mint az eredeti 12-es listám. De garantálom, hogy egy hónap múlva pont a fordítottja lesz. :)

Addig is Isidorával utaztam a 17. század Itáliájába. Először végignéztem, ahogy felcseperedik egy kis faluban, megrázkódtam, miközben végignéztem szülei máglyahalálát, sírva nevettem, amikor Donna Olimpia ágyába a cselédség segítségével becsempészték a szamarat, és éjnek évadján menekültem vele szülőfalujából az Inkvizíció elől egyenesen Rómába, hogy új életet kezdjen örömlányként, majd elérje célját, kurtizán lehessen.

Ezen kívül a könyv semmi másra nem volt jó, mint hogy elterelje a figyelmem, kikapcsolódjak, és élvezzem azt a 40-50 percet, ami naponta megadatott vele.

Mégis csodáltam Isidorát, ahogy képes volt talpon maradni, képes volt az életének a lapjait pontosan abban a sorrendben kihúzni, ahogy ő akarta. Minden helyzetből kihúzta magát, minden szituációban remekelt. De egy dologban nem tudott fényeskedni, méghozzá a szíve vágyát nem tudta meghódítani.

Isidora nem az a szó szoros értelemben vett boszorkány, bár próbálkozott ezzel-azzal. Ismerte a gyógyfüveket, tudta, milyen hatást tudnak kiváltani, és alkalmazta is. Elhitette egy fiatal feleséggel, hogy fekete macskája azért figyeli egész nap, hogy aztán jelentsen a férjnek, milyen férfiak jártak a házban. Viszketőporral hintette be a pap ruháját, és egyéb csínytevéseket vitt véghez. Meg kell mondjam ez a szakasza a könyvnek temérdek humor forrása volt, jókat röhögtem magamban rajta. Szóval nem olyan boszorkány, mint amit a kor megkövetelt. Nem hantolt ki frissen temetett csecsemőket, hogy aztán főzetükből krémet keverjen és magára kenje, hogy boszorkányszombatra mehessen, ahol megcsókolhassa a sátán hátsóját. Ő csak előre lát eseményeket, és talán gondolatolvasni is tud. Bár ezen lenne mit csiszolnia.

Örömlányként bepillantást nyerhettem Róma életébe, ahol éppen VIII. Orbán a pápa, és a bíboros hivatalos szeretőt tart, ahol a nép tíz százaléka prostituált, ahol a világi méltóságok megaláztatásért járnak kurtizánhoz. Közben Dorisiával harcolok a szerelméért, segítem megbosszulni sérelmeit, és cselszövéseket gyártok, hogy ne lehessen pápa az, aki.

Elmúlt, vége volt, ennyi volt. Élveztem, amíg tartott. Mert úgy döntöttem, hogy lehet, hogy annyira nem tetszik, de akkor is élvezni fogom, és lassan haladva fogok benne előrehaladni. Nem fogom azért meggyorsítani a tempót, mert mindjárt le kell szállnom, hanem ha kell, az oldal közepén abbahagyom, mert tudom, hogy holnap a betűk ugyanitt és ugyanígy fognak várni rám. Ebben a jegyben töltöttük el egymással az időt, és ezt a részét nem bántam meg.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány. Magvető Kiadó, 1989.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Itt ni most minden könyv 100 forint!

Nézzetek körül, hátha találtok valami szimpatikusat.:)

Mivel egész évben a legkisebb figyelmet a blogra tudtam fordítani, mindenképpen akartam egy fél órát lopni az év utolsó napjából, hogy végiggondoljam mi minden történt idén. Magánéleti oldalon nagyon mozgalmasnak mondható évet zártam. Volt itt új családtag érkezése, munkahely elvesztése, aztán kettő plusz egy találása, költözés, új élet magjainak elvetése. Az urammal beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ezt az évet a sors alakította, úgy terelget határozottan minket egy olyan cél felé, aminek a létét nem is feltételeztünk még fél évvel ezelőtt. Most pedig már azon kapjuk magunkat, hogy a legnagyobb gondunk az álmodozás és a tervezgetés. És ezt most szeretjük így ahogy van.

Azért szeretem vezetni, hogy miket olvastam idén, mert a sorrend mutatja az élet haladását is. Bármelyik könyvre ránézek a molyos polcomon, tudom, hogy mikor mi történt, és mi okból vettem kezembe éppen azt a könyvet. Fejes Endrét például azért, mert életemben először voltam a Nemzeti Színházban, és a Jó estét nyár, jó estét szerelmet néztük meg. Vagy voltak recenziós könyvek is, amik azért erősen befolyásolták az olvasmányaimat. Ezt már most tudom, hogy jövőre nem lesz ennyi. Megpróbálkoztam Lobo Vásólistacsökkentő játékával, amit csúnyán elbuktam. 12/7 lett az arányom, és a Murr kandúrt nem sikerült elolvasnom, így ezt továbbra is hallgathatom majd az uramtól. Kipróbáltam a hangoskönyvet, ami vezetés közben annyira nem vált be. Mire nem jó ez az összegzés, eszembe jutott, hogy reggelente, a buszon nem tudok mit csinálni... talán megpróbálkozom egy újabb hangoskönyvvel jövőre.

Az idei év abszolút nyertesei voltak a következők:

- Fekete István mind a két kötetével. Rájöttem, hogy nála csodálatosabban természetet megszemélyesítő íróval nem találkoztam. Minden elismerésem.

- Sarah Addison Allan: A csodálatos Waverley-kert: idei lengyel kirándulásom alatt olvastam, és a maga egyszerűségével egy nagyszerű élményben részesített.

- Kerstin Gier: A Rubinvörös és a Zafírkék ifjúsági könyvek egy az egyben levettek a lábamról. Ifjúsági regényt ennyire még nem imádtam, és ahogy körbenézek másoknál is, egyöntetű a sikere.

- Baráth Katalin idén is brillírozott. Remélem nem hagyja abba, és hagyománnyá fog válni, hogy ha Könyvhét, akkor új Veron történet.

- Libba Bray trilógiáját végre valahára lezárhattuk ebben az évben. Nagyon vártam, hogy megtudhassam, mi lesz a vége, és ugyan megosztotta a véleményeket, azért emlékezetes sorozat lett.

- L. M. Montgomery: épp ideje volt nekem is felfedeznem az írónőt, és írás szempontjából csak azt tudom mondani, hogy zseniális.

- Murakami Haruki életének legjobb trilógiája is elérkezett hozzánk, ami szerintem is pályájának a csúcsa. Imádtam mind a két részt (I, II), és borzalmasan kíváncsi vagyok, hogyan fogja összecsomózni a szálakat Murakami.

Az idei év rejteget még magában potenciált a következő évre, ami meg kell, hogy mondjam, egy kis reménnyel tölti meg a szívem. Mindenhol csak a negatívat hallom, de én tudom, hogy 2012-ben is rengeteg jó dolog fog még rám várni könyvek szempontjából. És ha már ezek szolgáltatják nekem a lehetőséget, hogy elbújhatok pár órára a világ elől, már megérte várni rájuk.

2012-ben újra megpróbálkozom a Várólistacsökkentéssel (az normális, hogy miközben próbáltam összeállítani a listát, arra jutottam, hogy nincs egy könyvem sem, amit most azonnal el akarnék olvasni, és azonnal keresnem kell újabb potenciálokat??? :D). Szóval a Várólistacsökkentés. Nem kispályázom most már, mert csináltam alternatív listát is. 24 könyvből csak sikerül majd 12-t kiolvasnom, ugye? És figyeltem arra is, hogy ne legyenek túl vastagok, és legyenek olyan semlegesek, amik minden helyzetben olvashatók. Hát meglátjuk mi lesz belőle. :)

2011-ben kevesebbet tudtam olvasni, mint a megelőző években, de én már erre is büszke vagyok, hogy ennyi futotta az időmből. Nem sikerült az egy hét, egy könyv stratégiám, amivel már évek óta operálok, és az oldal darabszám is jelentősen elmaradt a tavalyitól. Idén 50 könyvet olvastam, 16.503 oldalon, tavaly 65 könyvet 21.352 oldalon. Összevetve, hogy mennyit kaptam az előző évben és idén a könyvektől, mindenképpen a idei év oldalára dől a mérleg. Idén több remek könyvvel találkoztam, mint tavaly.

Most pedig jöjjön az a számadat, amitől minden moly a falat kaparja. Ez pedig, az idén mennyi könyvet szereztem be kategória. Nekem 70-et sikerült ilyen, vagy olyan módon beszereznem, ami talán megegyezik a tavalyi adattal. Akkor még nem vezettem ilyen polcot, így nem tudom pontosan. Ennek az adatnak a másik oldalára a hány könyvet olvastam idén polcot tettem. Sokáig szinkronban növekedtek egymás mellett, de aztán sikerült beszerezni egy-két könyvet fillérekért, és ez rendesen megdobta a statisztikai adatot. Így idén 20 darab olvasatlan könyvvel nőtt a mini házikönyvtáram száma. Mivel jelenleg két helyen tartózkodnak a könyveim, ezt nem tudom megállapítani, hogy jó-e vagy sem. Jelen pillanatban még tudom hova tenni a szerzeményeket.:)

Mert olyan jól néznek ki egymás mellett a könyvek, amiket olvas ez ember, muszáj volt bemásolnom a molyról. :) Ha már moly. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem tudok aktívan részt venni a moly közösségi életében. Karácsonykor egy kicsit belepillantottam a frissekbe, és annyira jó volt látni a közösségi szellemet kibontakozni. Rengeteg ajándék, képeslap cserélt gazdát, és bár én csak kicsi részt kaptam belőle (ezúton is köszönöm Tessa!!! :), mégis jó volt látni, hogy jó itt, ahol ilyen jó emberek vannak.

Lezárva a gondolatot, jól esett kicsit összegeznem magamban az évet. Minden idetévedőnek kívánok nagy sikerekben gazdag új évet, amit fűszerezzetek meg jó sok könyvélménnyel.

Hát ez valami felüdülés volt most nekem. Csak egy gond van vele, hogy vége van. És már megint várni kell a következő részre. Azért ez egymás után kétszer eléggé nyomasztó, meg kell, hogy mondjam. És hogy miért volt felüdülés? Mert egész héten tudtam, hogy 10-12 óra munka után nyugodtan felszállhatok a vonatra, és elővehetem, és úgy el fogja lazítani az idegszálaimat, mintha nem is dolgoztam volna. Ma például a velem szemben ülő srác egy Irwin Shaw könyvvel próbálkozott, de oldalanként letette maga mellé. Szemmel láthatólag nem kötötte le. Na nekem ilyen gondom nem volt. Szerencsére a vonaton ült olyan ember, akiről biztosan tudtam, hogy ott fog leszállni, ahol én, így nyugodt szívvel merülhetek bele a történetbe. Hazaérve pedig muszáj volt befejeznem, mert holnap tutira nem tudtam volna a végére érni. Azt meg utálom. De nem is ez a lényeg.

Gwent és Gideont egy templom gyóntatószékében hagytuk ott az első részben, miután megtámadták őket. Történetük a jelenben folytatódik tovább. Gwenre komoly feladat vár, meg kell állnia helyét egy 18. századi soirée-n, találkoznia kell Saint Germain gróffal, és helyre kell tennie a hormonjait. Mert ez a Gideon néha egy vérbeli angol, máskor egy szeretetreméltó alak.

Nagyon kíváncsi vagyok a befejezésre, mert ez a kötet annyi apróságot árult el, amitől tiszta homály lett minden, és fogalmam sincs, mi lesz itt a csattanó és mi miért van. Konkrétan Gwen helyzetében érzem magam. Én is csak egy hete jöttem rá, hogy spontán tudok időugrani, és hirtelen rangosabbnál rangosabb idegeneknek tartom kezem egy csókra, és fogalmam sincs az 1800-as évek aktuálpolitikai kérdéseiről. Hatalmas ruhákba csomagolna, hajamat olyan magasra púpozzák, hogy nem férek be vele az ajtón (most már értem, miért kellett annak idején a nagy belmagasság...). Senki nem árul el semmit, nincs olyan ember, akiben teljes mértékben megbízhatok. Mindezek ellenére - úgy ahogy - megállom a helyem, és vicces és izgalmas helyzetekbe keveredek.

Nem tudom, hogy ez a vízköpő figura honnan jött az írónőnek, de viszi a prímet az egész könyv alatt. Már az, hogy pont egy vízköpő, aki az 1100-as években elpusztult és azóta nem hajlandó elhinni, hogy már nem létezik, ennyire képes feldobni az amúgy is fantasztikus történetet, igazán dicséretre méltó. Le a kalappal. Remélem továbbra is fontos mellékszereplő marad.

Tavasszal A csodálatos Waverley-kert után olvastam a Rubinvöröst, ami ahhoz képest annyira nem nyerte el csodálatomat, mint most a Zafírkék. Még jó, hogy nem Murakami után olvastam, mert tuti nem tudott volna úgy kiteljesedni a történet, ahogy most sikerült neki. Maga az időutazós ötlet annyira tetszik. Máshogy közelíti meg, mint ahogy általában meg szokták. Ez a szokatlansága adja a különlegességét a könyvnek, és én erre nagyon vevő vagyok. Nem szoktam szeretni, ha túl modern korban játszódik a történet, de Gier kisasszony olyan ügyesen megoldotta, hogy nem volt zavaró számomra az iPod, Zac Efron, vagy a High School Musical említése sem. Sőt, Gwendolyn stílusához pont ezek illettek. Talán hiányoltam is volna őket. :)

Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy nem kell rá sokat várni, és kézbe vehetjük.

Kirstin Gier: Zafírkék. Könyvmolyképző Kiadó, Budapest, 2011.

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most  kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.

Én félre lettem vezetve ezzel a könyvvel, vagyis inkább saját magamat vezettem félre. Egyszer elolvastam a fülszöveget, és valami megfogott benne, és akkor azonnal akartam is egyet magamnak, de a Libri 1meg1 akciójában senki nem csatlakozott hozzám, így nem is vettem meg. Aztán Csenga volt oly kedves és elküldte nekem (ezúton is köszönöm). Murakami után meg egyáltalán nem tudtam eldönteni, mit olvassak, így egy "kötelezőt" vettem a kezembe. Három hazaúton sikerült elolvasnom ezt a nem túl vastag, nem túl sűrű szedésű és óriási margójú könyvet.

Először is, nekem fogalmam sincs, ki ez a Zita, az arisztokrata felmenőiről sem igazán tudok. Egy-egy számomra is ismert családtag neve néha előkerült a könyvben, így nagyjából be lehet lőni helyét a történelemben. Zita tényleg egy naplót vágott oda elénk, de ez úgy össze van csapva, mintha nem lett volna ideje rendesen kidolgozni. Nádasdy Borbálánál az volt a gond, hogy nem megfelelően lett lektorálva a műve, viszont baromi érdekes dolgokat mondott el. Zita néha felületesen érintett egy-egy szintén baromi érdekes témát, de mintha meg sem említette volna, már rohant is tovább, és csak annyi volt a lényeg, hogy mindjárt megőrül. Ez az ízelítő alapján nagyon izgalmas élete volt eddig, amit csak azért jó olvasni, mert átlag embereknek ilyenben nem lehet részük. Általában nem egy kastélyban élünk Bécsben, vagy nincs egy pincelakásunk az Andrássy úton, és nincs olyan, hogy csak úgy kapunk egy kimeríthetetlen hitelkártyát. Végig az az érzésem volt, hogy Zita jómódjában már nem tudta, hogy mit csináljon. Sorra jöttek a lehetőségek, melyeket a saját határain belül próbált kihasználni, de képtelen volt a maga javára fordítani. Én elhiszem, hogy nem egyszerű arisztokratának lenni a mai világban, nem is volt az az elmúlt évtizedekben. De én inkább azokról olvastam volna, hogy ő hogyan élte meg a kirekesztést, hogyan lehet manapság átlagemberként elvegyülni egy arisztokratának. Milyen életük van, milyen lehetőségük van a mai sztárvilágnak nevezett környezetben a VV x, és Megasztár Y-ok mellett. Feltételezem, hogy mivel nem sokat hallunk róluk, ez egy olyan titkos és zárt világ, aminek a titkára az emberek jobban kíváncsiak lennének, mint egy valóságsóra. És ha már ennyire lázadt az életben, és minden tehetsége megvan az íráshoz, akkor inkább ezt írtam volna le a helyében, nem egy 200 oldalas panaszkodást. Már bocsánat, de ez az volt.

És pofátlanságnak tartom a 3500 forintos árat ezért...

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója. Ulpius-ház, Budapest, 2011.

...lemaradtam a blog szülinapjáról. Szegényt még fel sem köszöntöttem, pedig akartam ám, csak elfelejtettem, hogy pontosan melyik nap is kellene. Most megnéztem, és rájöttem, hogy tegnap volt. De így utólag is nagyon boldog szülinapot kívánok neked te blog. És ne haragudj rám, ha nem látogatlak, és nem gazdagítalak olyan sűrűn, mint korábban tettem. Annál jobban értékelsz, ha feléd látogatok, remélem.

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.

Színházban jártam a múlt hét elején, ahol Szép Ernő Lila ákácát adták elő. Aztán mivel annyira nem voltam elájulva tőle, piszkosul izgatott a gondolat, hogy egy nagyon jó sztoriból sikerült mindezt produkálniuk, vagy épp fordítva. A könyv után az épp fordítva jöhet szóba.

A történet egyszerű, mert Béla, aki egy vagyontalan banki tisztviselő odáig meg vissza van Bizonyosnéért, aki körül legyeskednek az urak. Egy nap a Béla találkozik egy szertelen kishölggyel, a Tóth Mancival, és közben hangosan zajlik a két háború közti Budapest éjszakai élete a lapokon. Sőt, mi több, az utóbbi a hangsúlyosabb. Dúskálnom kellett volna a leírások gyönyörűségében, de egyáltalán nem voltam rá képes. Nem fogott meg a stílus, és olyan sokat akart leírni, hogy követni is képtelenség, nem hogy elmélyülni benne. Persze mondanom sem kell, hogy a színházi történet fel lett kicsit turbózva. Ha ezt nem teszik meg, akkor fél óra alatt lezavarták volna az egészet. :)

Voltak jól elkapott pillanatok, amikor azt mondtam magamban, hogy ez igen, ez az Ernő tud írni, de aztán ezek el is múltak. Persze tud írni, de nem úgy, hogy az engem elkapjon és magával ráncigáljon ezen a kétszázakárhány oldalon.

Szép Ernő: Lila Ákác. Ulpius-ház, 2008.

Én ezzel a könyvvel 10 évet fiatalodtam, miközben olvastam, és közben néha vertem a fejem a falba, hogy én ezt korábban miért nem olvastam? Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy megborzongtatott volna akkoriban. Jobban, mint most. Erről egészen biztosan meg vagyok győződve. De mindegy is, mert jobb későn, mint soha. (Christina, ha jössz, hozol még egy részt nekem? :D)

Ki ne ismerné Anne Shirley történetét a Prince Edward szigetről, azon belül is Avonlea-ból, de még inkább a Zöldmanzárdos házból? Aki nem, az tegye fel a kezét, mert ez mindenki számára kötelező olvasmány. Namármost nem csak azért, ami megesett a mi Anne-ünkkel, hanem azért is, mert LMM valami tökéletesen csodálatos módon tudja megborzongtatni az emberi lelket a mondataival. Szavamra mondom, sokkal jobb volt úgy élvezni az amúgy is valami gyönyörűséges idei őszt (tényleg fájdalmasan gyönyörűen haldokoltak idén a fák), hogy közben mesés képekkel valaki le tudta írni. Mert én mondom nektek, amit kint láttam a természetben, azt LMM megfogalmazta a könyvében. Minden dicséretem az övé.

Ennek ellenére a történet nem feltétlenül tudott megfogni. Nem tudtam azonosulni a gyerekkori csínyekkel, rosszaságokkal. Ez nyilván a mostani időszakomnak is köszönhető, hogy kevésbé vagyok fogékony bármi iránt, mint egy szellemileg nyugodt periódusban. Amikor csöndre vágytam, és elvonultam a könyvvel, egy idő után azt vettem észre, hogy feszült vagyok, méghozzá amiatt, hogy Anne szövegelése úgy hatott, mintha ott ült volna mellettem, és hozzám intézte volna hosszadalmas monológjait, pedig én csöndre vágytam. Na ilyen hatást tud kiváltani a mi írónőnk.

Az ifjúságnak én könnyű szívvel ajánlanám, mert annyi tanulságot találtam benne, mint ami nem feltétlenül jellemző mostanában. Csak meg kell nézni Annet, milyen volt és mire volt képes, mi minden el tudott érni. Mi ez, ha nem remek példa az ifjúság előtt?

Sokmindent nem tudok írni a könyvről. Voltak pillanatok, amikor kicsit untam, máskor le sem bírtam tenni. Mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy jöhet a következő része. Már csak azért is, mert a filmsorozatból cafatokat láttam csak, és kíváncsi vagyok, mi is lesz Anne sorsa, de arra is, hogyan alakul "barátságuk" Gilbert Blythe-tal.

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál. Könyvmolyképző Kiadó, 2008.

Agota Kristof alig két hónapja halt meg. Magyarországon született, Kőszegen lakott sokáig, majd '56-ban férjével együtt elhagyta az országot, Svájcba költözött. Először verseket írt, majd megszületett A nagy füzet című kisregénye, utána A bizonyíték, és végül A harmadik hazugság. Önállóan is alkothatnak egészet, de egészben aztán még inkább.

Adva van egy ikerpár, Lucas és Claus, akik a háború elől vidékre, egy határ melletti kis városba érkeznek nagyanyjukhoz. Komoly elhatározással trenírozzák magukat, készülnek az éhségre, az erőszakra, a túlélésre. Életük rövid, pörgős megnyilvánulás, a tőmondatok szinte daráltatják a szöveget, és máris az első rész végére érünk.

A történet maga nem jelentős, az jelentős, ahogy Agota Kristof azt elénk tárja. Végig tudható, hogy nem az a valóság, amit a sorok mutatnak. A sok apró mondat mögött ott rejtőzik az a tengernyi érzelem, ami ki nem mondható. Úgysem lenne rá szó. És nem is biztos, hogy az a valós, ami leírható. Egyáltalán érezhetjük-e mi ugyanazt, amit más leír? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő ugyanúgy éli meg, mint ahogy mi?

Az írónő a második kötet végéig elhitette velem, hogy tudom, miről van szó, értem, mit akar. Aztán a harmadik kötet, aminek a címe is nagyban súgja nekünk, hogy itt valami nem fog stimmelni, mindent összezavar. Úgy tudtam elképzelni, hogy Agota rakott elém egy nagy halom kirakóst, hogy rakjam össze. Én elkezdem rakosgatni, majd kialakul egy kép, de akkor észreveszem, hogy a tiszta kép mellett maradt egy másik halom kirakós. Szétszedem, ami összeállt, és újra elkezdem kirakni, egy teljesen más kép végeredménnyel. Hiába, mert ugyanúgy ott maradt egy kisebb halom. Akárhogy rakosgatom, akárhányszor szétszedem és összerakom, folyton ott lóg a levegőben egy-egy darab, ami sehogyan sem illik abba a képbe. És pont ettől zseniális. Ilyenkor van az, hogy szívesen leülnék az íróval beszélgetni, hogy mi járt a fejében? Mit akart ezzel kifejezni? Egyáltalán véletlen ez, vagy direkt írta így?

Sok blogban olvastam, hogy a ki nem mondott szavak regénye. Én nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni, de azt végig éreztem olvasás közben, hogy semmi konkrétum nem hangzott el a könyvben. Mintha kórosan figyelt volna arra az írónő, hogy úgy számoljon be a történetről, hogy még véletlenül se lehessen asszociálni belőle a korra, a helyre, a szereplőkre. Persze nyilvánvaló a kor, nyilvánvaló, hogy kik voltak, akiket a városon át hajtottak a katonák valahova, de mégsincs leírva. Anélkül is tudja mindenki.

A könyv olvasása közben nem éreztem azt a nagy bummot, de így két hét távlatából összeszedve a gondolataimat rájöttem, hogy ez a könyv magában zseniális, ilyennel eddig nem igen találkoztam. Miután megszoktam, és elfogadtam milyenségét, már tudom, hogy ez egy egészen különleges alkotás.

Agota Kristof: Trilógia. Palatinus, 2006.

Túl vagyok az első hangoskönyvemen. Először azzal kezdem, h miért jó ez. Jó, mert munka után hazafelé tartva kizökkent, segít a lelki elcsendesedés útjára lépni, ha el nem is jutok odáig. Nem kell az időt magammal tölteni, hanem el tudok menekülni a saját világomból hallgatva azt. És nem beszélve arról, hogy csökken a várólistám. :) Aztán hallgatás közben sokkal könnyebb volt vizualizálnom a hallottakat, mint olvasás közben.

Hátránya, hogy komoly odafigyelést igényel. Ha egy pillanatra elgondolkodok, hogy otthon mit kell csinálni, máris elvesztettem a fonalat. Olvasás közben ilyenkor megáll a szemed, és ha vége a gondolatnak, ott folytathatod, ahol abbahagytad. Vezetés közben meg aztán rengeteg ilyen pillanat van. Nem beszélve arról, hogy ha felhúznak, akkor egész úton hazafelé azon jár az agyam, hogy milyen k.cs.g volt az az autós. Csak úgy leülni és hallgatni képtelen lennék, mert nem tudok egy helyben ülni és nem csinálni vmit a kezemmel. Ha meg csinálok, akkor nem tudok teljes mértékben odafigyelni a hallottakra.

Összességében úgy vettem észre, hogy voltak kihagyások, de a könyv egészében megtaláltam a mondanivalót, az értelmet. Nem tudtam úgy átadni magam a magvas gondolatoknak néha, mintha olvastam volna. Olyankor meg lehet állni, újra elolvasni, ízlelgetni az értelmét. Ámulni-bámulni, hogy mily' gyönyörű. Mert Kosztolányi is alkotott ám olyan dolgokat, amitől remegett a gyomromban a pillangó, olyan nagyon szép dolgokat. Én nem is tudtam, hogy ő ilyen ügyes volt, és ilyen jól bánt a tollal. A verseket nem szerettem, így az nekem nem volt mérvadó.

Szóval a Pacsirta. Vajkay-ék nagylánya elutazik a pusztába üdülni. A szülők egyedül maradnak otthon Sárszegen, és mindent a szokásostól eltérően cselekednek. Ebből születik meg a család tragédiája.

Hiába Pacsirta a névadója a könyvnek, vele csak nagyon ritkán találkozunk a könyvben. Inkább a hiánya a jelentős, ami szüli a szülei gondolatait. Felmerült bennem, a kérdés, hogy vajon a szülők miatt lett ilyen Pacsirta, és hogy Pacsirta miatt lettek-e ilyenek a szülei? Pacsirta csúnya, 35 éves és minden valószínűséggel nemsokára a vénlányok között üdvözölhetjük. Nem szereti a vendéglői szagokat, nem szereti a színházi szagokat. Ezért nem is jár társaságba, mert rosszul érzi magát. Mivel rosszul érzi magát társaságban, ezért a szülők nem erőltetik, és ők sem járnak. Egészen az elutazás hetéig. Nincs aki főzzön rájuk, ezért vendéglőbe járnak. Találkoznak régi ismerősökkel, Ákos, az apa a Párducokkal, színházi belépőt kapnak, és az ispán is meghívja Ákost ebédelni. Nem beszélve a Párducok görbe estéjéről, ami kihozza az apából azt, amit már 35 éve akar megfogalmazni.

A hét elején még nem tudják, mihez fognak kezdeni Pacsirtanélkül. Aztán ahogy az ismeretségek újra élednek, bátortalanul ugyan, de végre kibontakoznak az öregek. Jól érzik magukat, és vágynak is rá a továbbiakban, de a lányuk nem szereti ezt, nem szereti azt. Így, hazatértét megváltásnak érzik, hiszen nem kell jól érezniük magukat tovább, mert Pacsirta úgy sem menne velük sehova. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Gyávának tartom őket.

Pacsirta sorsa meg van pecsételve, ezáltal a szüleié is. Mi lenne akkor, ha nem lenne Pacsirta, vagy ha másmilyen lenne? Sárszeg máshogy állna hozzájuk, akkor más lenne a tragédiájuk.

Kellemes meglepetés volt ez a Kosztolányi, szívesen kezembe veszek majd tőle mást is. Nyilván más élményt nyújtott volna, ha könyvben olvasom, és egyszer el is szeretném olvasni, mert az biztosan ütős élmény lesz.

Koszolányi Dezső: Pacsirta

Az időutazó felesége után volt bennem egy olyan szikra, hogy Niffeneggert, köszönöm szépen, többet nem. Annak ellenére, hogy csodáltam a képességet (és valószínűleg türelmet), amivel azt a bonyolult történetet megírta úgy, hogy még az utolsó elvarratlan szálat is képes volt a leges-legutolsó pillanatban visszafűzni, volt bennem egy apró dolog, amiről tudod, hogy zavar, de nem tudod megmondani az okát, hogy miért. Mintha a képzeletbeli mérlegnek nem a két karjára ült volna a történet, hanem a mérleg tetejére, és onnan röhögne rám. Na most Niffenegger ezen regénye is szépen felkapaszkodott, vagy felrepült a varjakkal, nem tudom, de mindenesetre onnan röhögnek rám, hogy nem tudom eldönteni, tetszett, vagy sem. Mert vannak vele bajaim, de voltak jó pillanatok is.

Valentina és Julia egy szép napon megöröklik nagynénjük, Elspeth lakását Londonban azzal a kikötéssel, ha odaköltöznek egy évre, és szüleik nem teszik be a lábukat oda. Át is repülik az óceánt és belevágnak a nagy európai életbe.

Először is, ha manapság játszódik: mutasson nekem valaki egy olyan ikerpárt, aki 21 évesen is ugyanúgy öltözködnek, mintha tinédzserek lennének, és nem a neten lógnak, vagy a haverjaikkal. Nincs ikertestvérem, de ez a fajta ragaszkodás egymáshoz nekem már túl soknak tűnt, pláne ennyi idősen. Másrészt érdekes volt olvasni az ikerpár viszontagságait, hogy náluk is van domináns egyén. Julia annyira képes befolyásolni húgát, hogy az képtelen tőle megszabadulni. Mintha képtelen lenne önálló döntéseket hozni, önállóan boldolgulni. Vagy csak Julia hiteti ezt el vele? Vagy maga Julia fél az egyedülléttől, attól, hogy ha nem irányíthat valakit, nem is tudna boldogulni.

A történet nem nagy kunszt, ilyet én is kitalálok, sőt már jóval előttem mások is kitalálták. Egész végig arra próbál rájönni az ikerpár, hogy anyjuk és nagynénjük (mert ők is ikrek ugye) miért szakadtak el egymástól, mi az a nagy titok? Aztán amikor jön a nagy leleplezés, akkor várjuk a dobpergést, majd jön a titok, mindenki ledöbben, mint a filmekben, hogy ez a titok? A dobpergés megy tovább, majd valaki rászól a dobosra, hogy hagyja már abba, aztán mindenki szétszéled. Ráadásul szerintem nem volt tisztán leírva, hogy mégis hogyan bonyolódtak a szálak. Megmondom őszintén, én jól belegabalyodtam a már kigabalyított cérnába. Kellett egy kis idő, míg kiszabadultam.

Meg ez az egész szellemesdi dolog olyan elvont volt. Meséltem az uramnak, hogy mi történt a kiscicával, hát ő is betegnek tartotta az egészet. Már egy előző posztban leírtam, hogy én akkor érzem jól magam egy könyvben, ha bele tudom élni magam, el tudom hinni az egészet. De ez annyira bugyuta dolog volt, hogy már nem is vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam elhinni. Nem tetszett egyáltalán.

Voltak részek, amik elnagyoltak voltak, nem vette a fáradtságot az írónő, hogy jobban beleáshassuk magunkat, csak átrohantunk egy-egy részleten, mintha nem is lett volna fontos. Akkor meg minek írta bele?

A szereplők is hagynak nekem kivetnivalót maguk után. Volt közöttük piszok gonosz és önző, de szerencsére, ahogy a mesékben is, minden piszok gonosz és önző ember elnyerte méltó büntetését a végére. Úgy kell nekik. Nem igazán értettem, hogy Martin és Marijke milyen fontos szerepet játszik a történetben. Mivel Valentina Roberthez húzott, biztos kellett valaki, akihez Julia is elmehet játszani, mert valamit kellett kezdeni a szabadidejével, míg a másik kettő elvolt. Maga valójában érdekes volt Martin kényszerbetegsége (az elején folyton Monk jutott róla eszembe), de akkor sem értettem a lényegüket.

Szóval ott egyensúlyozik a könyv, hogy a serpenyő melyik oldalába ugorjon, de még egyelőre nem fog ugrani. Az időre hagyom, hogy elfáradjon és önmagától essen bele a jóba vagy a rosszba. Addig is azt köszönöm a könyvnek, hogy felhívta a figyelmem egy olyan csodálatos helyre, mint a Highgate temető, és tuti biztos, hogy ha legközelebb Londonban járok, akkor a mókusetetést követően oda fogok ellátogatni.

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei. Athenaeum Kiadó, 2010.

Noah Gordonnal Az orvosdoktor kapcsán találkoztam, még a blogolás legelején. Az akkor nem igazán tetszett. Hosszú volt, és lassan haladt, és a főhős valahogy mindent olyan gyorsan megkapott. Nem volt szimpatikus. Ezért is féltem belevágni a Sámánba. Christinától kaptam a könyvet azt hiszem még tavaly, és év végén muszáj volt felpakolnom a várólista csökkentő polcomra. Az idei nyaralás pedig éppen kedvezett az időzítésnek, és elkezdtem olvasni. És nem bántam meg, sőt, azt bántam meg, hogy ennyit vártam vele.

Az orvosdoktorban megismerkedtünk a Cole családdal, ahol egyik utód rendelkezik egy képességgel, amivel ki tudják tapintani, hogy ki haldoklik. A Cole család ezt orvosi területen kamatoztatta. Rob J. Skóciából érkezik az Új világba, ahol az őslakos indiánok már nem szívesen látott vendégek, és Észak és Dél a háború szélén áll. Az ő fia Sámán, aki gyerekkorában elkapta a himlőt, és megsüketült. Képes lesz-e ez a fiú megbírkozni a képességével, és lehet-e orvos belőle?

Nem árulok el nagy titkot, hogy sikerül neki. A rejtély nem ebben van. Rob J. összehaverkodik a környéken ólálkodó indián törzzsel, és Sámánjuk, az indián nő, Makva-ikva segíti őt az orvoslásban. Egy nap azonban holtan találják a nőt, és nem tudni ki a tettes.

Azért jó Noah Gordon könyveit olvasni, mert látszik az írásaiból, hogy tényleg utánajárt a történelemnek, komoly kutatásokat végzett. A könyv magába öleli Amerika két nagyon fontos történelmi pontját, az indiánok és a négerek kérdését. A mindennapi életbe csempészi bele a történteket, és nem éreztem, hogy súlyos, leírásokat olvasok, ami a száraz történelmet taglalja. Megtalálta az író a kellő egyensúlyt az élvezet és a tudás között. Sőt, volt olyan, hogy szívesen olvastam volna még a politikáról, mert nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Ami kicsit hosszúra nyúlott, az a háború volt, az lehetett volna rövidebb is. Mert ugye nem szabad elfelejteni, hogy egy majd' 800 oldalas könyvről van szó.

Amit az első kötetben nehezményeztem, az itt már teljesen megszűnt, igazságosnak találtam az eseményeket, bár nem is volt annyi szenvedés benne, mint Az orvosdoktorban. A kötet leginkább Rob J.-ről szól és nem Sámánról. Makva-ikva halálát is leginkább ő kutatta fel, és csak az utolsó szálakat fűzte a helyére Sámán. Ami érdekes még, hogy a szereplők egyike sem kiemelkedő személyiség, hanem mindenki átlagos. A képesség sem a legfontosabb tulajdonság itt, hanem mindenki emberi, a kitartás, a bátorság, a szerelem, a ragaszkodás, a család szeretete van a fő helyen. Ettől lett olyan életszagú az egész számomra. Élveztem benne úszkálni, és nem bántam a hosszát sem. És végre megtört az átok, hogy a várólista csökkentős könyvek rosszak. Újra kedvet kaptam fogyasztani belőlük.:)

Noah Gordon: Sámán. Magyar Könyvklub, 1994.

U.i.: A cím azt jelenti, hogy Fehér Sámán, és hát talán kitaláljátok, hogy a címszereplőt hívták így az indiánok.

És nagyon komoly volt az indiánok szaunája. :D

A freeblog krachja előtt valaha volt itt egy bejegyzést, miszerint kaptam egy ajándékot, de a gugli sem jegyezte meg. A moly szerint így kezdődött:

"Újra végigsöpört egy díj a blogvilágon, és Kellyolvas jóvoltából a hullám széle engem is megtalált. Köszönöm szépen, nagyon meghatódtam. :) Így néz ki ni:   És tovább kell adnom 10 bloggernek, de nem adom, mert már mindenki megkapta, de ha adnám, akkor nekik adnám: Christina, mert a világ legdrágább barátnője, Káááá, mert szerintem hasonlóan gondolkodunk, és egyszer már össze kéne futni, Zenka, mert ha könyvet írna, biztos felkerülne a kedvenceim közé, bármilyen témában is írna..."

Olvasás után rögtön meg szoktam írni a bejegyzéseket, de most nyaralás, költözés, új munka miatt kénytelen voltam vele várni másfél hetet. Veszek egy mély levegőt és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre, vagyis először inkább arra, hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Olyan egyszerolvasós... szerintem.

Katsa (próbáld meg a leírástól elvonatkoztatva kiejteni magadban a nevet) nagybátyja, Randa (na itt már én is röhögtem) udvaránál "szolgál". Ő garabonc, amit az jelez, hogy egyik szeme kék, másik pedig zöld. Veleszületett adottsága van, ami pedig nem más, mint hogy egyetlen ütéssel képes megölni bárkit. Ezt Randa a maga javára fordítja, ezzel intézi el azokat, akik nem akarnak behódolni neki. Minden garabonc sorsa, hogy a királyt kell szolgálnia. Egy nap Katsa megelégeli a dolgot és felbukkan a színen egy másik garabonc is, aki állja Katsa tekintetét, amit a lány nem tud mire vélni.

Az volt a fülszövegben, hogy Twilight-hoz hasonló romantikus történetben lesz részem. És ezt kb a könyv közepe táján vettem észre. Apró sokkot kaptam, mert olyat nem akartam olvasni. De szerencsére annyira nem volt vészes. Csak miután összejöttek, ne nevezte volna az írónő! minden mondatban kedvesének a másikat. Na ettől mászok falra... Meg voltak gondjaim a stílussal is. Nem tudom, hogy a fordítás miatt lett ilyen, vagy alapból így írt. Felteszem, közékori környezetbe szerette volna illeszteni az írónő a történetet, ahol egy királyi udvarban a körbeudvariaskodás megszokott dolog. Nekem nagyon furcsa volt, hogy ez hiányzott belőle, sőt úgy ugratták egymást, mint ahogy én szoktam kötözködni. Lehet, hogy így tervezték, de ez nekem nem tetszett.

Másik dolog, hogy én szeretem elhinni amit olvasok, még akkor is, ha fikció. Segít belemerülni a könyv világába, és könnyebben tudok azonosulni a szereplőkkel. Namármost én ezt a garabonciás dolgot annyira nem tudtam felvenni, hogy ez is csökkentett az élményen.

Ezeken kívül nagyon tetszettek a személyiségek, amiket Cashore kisasszony alkotott. Katsa nagyon erős jellem volt. Önálló, néha feminista hajlamokkal rendelkező lány, aki engedte magát befolyásolni a nagybátyja által. Képes a fejlődésre, méghozzá vállalható keretek között. Meghoz olyan döntéseket, amik a könyv elején még esélytelennek látszana. Végig megőrzi egyediségét, személyiségét, és nem hagyja magát tovább befolyásolni. Társa, Pongor szintén garabonc, aki mézes-mázos és persze csodálatos pasas, minden nő álma. Naná, mi más lehetne egy ilyen könyvben.:) Ő is szimpi volt nekem.

A történet egyébként pörgős, egy-két oldalon unatkoztam úgy az 1/3-a környékén. Megfelelő számú fordulatot észleltem benne, amik fenntartották az érdeklődésem, és volt olyan is, ahol lerágtam volna mind a tíz körmöm, ha nem lett volna tele homokkal, meg nem lett volna sós a tengertől. :) Szóval szerintem vállalható a könyv, ha ezektől az apró hibáktól eltekintünk. Kikapcsolódni tökéletes volt.

Kristin Cashore: Graceling- A garabonc. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Egy hűvös, nyári szombat délután rám tört az érzés, a szükség, hogy most nekem Egri csillagokat kell olvasnom. Kétségbeesve rohantam körbe a házat egy példányért. És ekkor ért a sokk, hogy nincs egy darab sem a házban. Akkor hol van az, amit ötödikes koromban olvastam? Biztos nem volt könyvtári, mert majd egy évig nálam volt. Talán az unokatesóm példánya volt. Mindegy is, mert barátunk az internet, és a könyvesbolt. És az Osiris még a pénztárcámat is ápolja, mert 980 pénzért árulja nekem.

Szóval egymáséi lettünk, és megkezdtük az ismerkedést. Mert szégyen ugyan, de be kell valljam, én nem olvastam végig a könyvet. A Holdfogyatkozás rész kimaradt. Megnéztem a filmet és gondoltam, ezzel  minden le van tudva.

Mindenki ismeri a történetet (aki nem, az meg olvassa el ;) Vicuskával és Gergővel gyerekként találkozunk, mikor a török előfordulása az utakon nem ismeretlen. Őket kísérjük útjukon egészen a nagy egri csatáig. Van itt török rabság, zarándoklat, házasság, és izgalom.

Állítólag Gárdonyi nem volt megelégedve a stílussal, amiben írta a történetet. Többször is átírta, és az 5. verzió maradt fenn, mert már tovább nem tudta alakítgatni egy visszafordíthatatlan esemény bekövetkezése miatt. Nem is mindig tetszett a stílus, néha döcögős volt, máskor olyan folyékony, hogy észre sem vettem az oldalak folyását. Imádtam Bornemissza Gergő találékonyságát és eszességét, amivel a török minden mozdulatát meggátolta, és olyan természetességgel vitte ezt véghez, mintha erre született volna. És erre is született. Érdekes volt szemlélni, ahogy a török egyre okosodott a magyarok mellett. Hiába hiúsították meg egy várfoglaló tervüket, másnap újjal álltak elő, és megint és megint, míg nem az összes csel hiábavaló lett.

Én sajnálom azt a csodaszép várat, amit Gárdonyi a szemünk elé tárt a könyvben. Ma már csak a palota van meg a várból, ami kis szelete csak az egésznek. Szívesen sétáltam volna egyet mind az öt bástyán, a teknősbéka fejétől a farkáig. Belestem volna a kovácsműhelybe, a pékhez, a borbélyhoz, megnéztem volna egy lovagi tornát a vár udvarán, és uzsonnáztam volna a vár úrnőjével. Majd visszatértem volna a fő utcáról nyíló apró utcácska végén található zöld színű, emeletes házikómba. Aztán, amikor jön a török, akkor én is ott álltam volna a vérten és öntöttem volna fejükre a forró szurkot. Ha a veszteségeket nézzük, azt hiszem a törökök jártak rosszabbul. A második ostromban csak 8000 katona esett el, és még bőven ennyi a végső játszmában. Tehát kb. 20 ezren vesztették életüket a csatában, míg a magyarok oldaláról 300-an. Szerintem tökjók voltunk.

Összességében nem voltam elájulva a könyvtől, de nem volt olyan rossz. Viszont továbbra sem érzem alkalmasnak kötelező olvasmánynak. Nehéz falat ez egy ötödikesnek. Még nekem is az volt. Azért jó élmény volt, nem bántam meg, hogy elolvastam.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Osiris Kiadó, 2005.

Kimaradt nálam az 5. heti beszámoló, és a 6.-ból is mindjárt kicsúszok, de az Egri csillagok írásra késztetett. Ugyanis van egy olyan pontja az e heti témáknak, amiben az iskolai irodalom órákról, a kötelezőkről, az elrettentésről szól.

Nos, az Egri csillagok. Az első kötelező olvasmány 5. osztályban. Emlékeim az évről: egyetlen kötelező olvasmány az évben. Kezembe veszem, forgatom, átlapozom. Tömör, apró betűk több, mint 500 oldalon át. Fehér, vászonborítós kiadás, védőborítója már hiányzik. Gerincén fekete csíkban a szerző és a cím. Első mondat: "A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány." Eddig nem rossz, mehetünk tovább. Első pár fejezetig jutottam el, aztán mindig valami közbe jött. Mire megint kézbe vettem, már nem emlékeztem semmire, tehát elkezdtem újból, és újból, és újból. Egyszer végre eljutottam a 4. nagy fejezet végéig, majd véget ért az 5. osztály, megírtuk belőle a dolgozatot, én meg nem láttam értelmét, hogy tovább olvassam. Becsuktam, és visszaadtam unokatesómnak. Nem tetszett, nem tudtam vele azonosulni. Most újra olvasva teljesen ki vagyok akadva, ahogy a barátnőm mondaná, mert erre a könyvre egy hatalmas piros 18-as karikát illene kitenni. Ne haragudjon a díszes gyászmenet, de ebbe annyi vér van és borzalom, hogy egy 11 éves gyereknek ez sok. Annyira féltjük a gyerekeket, hogy ha már egy csúnya szó is elhangzik egy tévéadásban, azonnal ki kell tenni a 12-es karikát, mert az már nem nekik való. Erre meg ilyet olvastatnak a néppel. Nem értem az összefüggést...

Amúgy meg nem csodálom, hogy a gyerekek első nekifutásra megriadnak a könyvtől. Még most olvasva is néha borzalmasnak találtam a könyvet. Újra átéreztem a szenvedést a 11 éves énemmel együtt. Ha már annyira Gárdonyit akarnak olvastatni a gyerekekkel, ami szerintem nem egy rossz ötlet, ne a legnehezebb olvasmányával kezdjék. Ott van A láthatatlan ember, ami egy kisfiúról szól, tehát fiúknak tökéletes. Vagy ott van az Ida regénye, ami a lányoknak alkalmas. Máris nem olyan rettenetesen vastag, és talán még élveznék is. Nem beszélve a rengeteg manapság születő ifjúsági könyvről, amik szinte igényesebbek, mint egy klasszikus, és ha még az is a probléma, hogy magyar legyen, mert magyarok vagyunk, akkor találunk magyar író tollából származó műveket is.

Az általános iskolai irodalom órákra nem igazán emlékszem, de a gimis tanárom ritka sz@r volt. Sosem olvastam el a kötelezőket, vagy nem akkor, amikor ő mondta, és nem azt, amit ő kért. Mégis megszerettem olvasni, és a magam erejéből. Nem kellett hozzá Ady-t vagy Mikszáthot elemeznem.

Ha már említettem egy klasszikust, elmondom, hogy klasszikus párti vagyok. Magyar, külföldi mindegy. Az én menedékem, ha már elegem van a világból, és elmenekülnék a problémák elől. A középkor, a 18, 19, 20. század az én búvóhelyem. Ha kortárs, akkor inkább külföldi, mint magyar. A magyar kortárs írók művei számomra megfoghatatlanok. Modorosak, valami olyan felsőbbrendűség árad belőlük, amit én nem szeretek. Persze itt is vannak kivételek, és a külföldi művek között is találhatók ilyenek. A magyar klasszikusokban a természetességet szeretem, a realitást, az akkori valóságot. A külföldi irodalomban a misztikumot, a különlegességet, amire valamiért a magyarok nem annyira nyitottak, mint a külföldi írók. De ez nem is baj szerintem.

Na de a Gárdonyi akkor is túl véres egy ötödikesnek....

Kedves olvasóim!

A minap egy hagyatékból kb 1500 könyvre tettünk szert, amit nem volt szívünk kidobni. Inkább úgy döntöttünk, hogy gazdát keresünk nekik, és elkezdtük katalogizálni őket. Csináltunk neki egy blogoldalt, ahová folyamatosan töltjük fel a könyveket. Most jelen pillanatban a felénél járunk a feldolgozottságnak.

A legtöbb könyv krimi, de van benne szépirodalom és tudományos könyv is. Nagyon jó állapotban vannak. Válogassatok kedvetekre, és jelentkezzetek az olcsokonyv.info (kukac) gmail (pont) com címen. Az árból lehet alkudni, ha úgy adódik. ;)

A honlap címe: olcsokonyv.freeblog.hu

De ha szeretnéd fülszöveghez vagy borítóhoz kötni, akkor a molyon is megtalálod őket Csillagpor_könyv név alatt.