Csillagpor
Könyvsarok

Aki olvasta ez előző két (1, 2.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

... hogy Murakaminak célja van azzal, hogy behozott egy harmadik szálat is a történetbe. Egyelőre persze nem értem (nem lenne Murakami, ha érteném), és mivel nem értem, ezért értem, hogy miért nem értem (ne aggódj, ha te sem érted). Szóval szerintem össze fogja kötni a két szálat ez a harmadik, vagy mégsem?

És annak is biztos célja van, hogy baromi lassan folyik a történet, és mindezek ellenére igazi élmény belemélyedni nap, mint nap egy kicsit, de azért értitek, nem?

Szóval remélem, hogy nem lesz ez a történet elszúrva, úgy istenesen, mert akkor harapok. Ja, és egy jó tanács: ne olvasd el a három kötet között A határtól délre, a naptól nyugatrát, mert az alapötlet tuti innen származott, és néha úgy bele lehet kavarodni, hogy ki-kivel van, hogy csak a világ legügyesebb halászháló-bogozója tudná kibogózni a szálakat, és ilyen ember szerintem nem mindenkinek lakik a szomszédjában, de még a szomszéd utcában sem.

Képzelj el egy olyan világot, ahol minden lehetséges, ahol minden előfordulhat. Egy olyan világot, aminek csak a képzeleted szabhat határt. Mit csinálnál egy ilyen világgal? Tótágast állnának a fák, visszafelé járnának az emberek? Esetleg háziállatként unikornis terjedt volna el a kutya helyett, aki még beszél is hozzád? Vagy mit szólnál ahhoz, ha egyszer csak bekopogna hozzád valaki, majd felfújna helyetted egy hasonmást gumiból, és elvinne magával síneken guruló otthonába? Ahol van egy beszélő, kissé mogorva kecske, egy feneketlen ház végenincs kuplerájjal berendezve, és egy rejtélyes város, aminek a létezését titkolni próbálják előled, és ahová a szüleidet is vitték, mert helyettük ugyancsak gumiemberkék vannak már rég.

Naná, hogy ilyen helyzetben furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a városban, na meg azért is piszkosul érzed magad, mert eddig nem vetted észre, hogy a szüleidet már ezer éve kicserélték valami másra, és eszedbe jut, hogy akár aggódhatnál is értük. Ilyen esetekben jön meg az ember bátorsága, és dönt úgy, a végére jár a titkoknak, na meg persze kiszabadítja a szüleit. Ez történik Zalánnal is, aki egy felettébb kíváncsi természet, és olyan merész, hogy fejest ugrik Dobozvárosba. Dobozváros persze óriási, és minden, a világban elromlott dolog helyett újat gyárt, mert azokat megjavítani már nem érdemes, új kell helyettük. Zalán képzelete nem szab határt a tetteinek, és nem is nézi olyan furcsán az eseményeket.

Pedig van itt tószerelés, hidraulikus emelővel felemelve, aminek a medréből a szemetet összehajtogatva zsebre is lehet vágni. Aztán jönnek a vízimanók, akik először vérszomjas fenevadnak tűnnek, de idővel kiderül, hogy van egy cuki szőrös rokonuk is, Kolompóc. Itt lehet a felhőkön lovagolni, és rájuk parancsolni, ha villámokat szórnak. Sínen közlekedik Székláb (ja, hogy róla még nem ejtettem betűt... ő az, aki magával viszi Zalánt, és aki a világot toldozza-foltozza, egyfajta istenség a szétesni akaró univerzumban), szóval sínen közlekedik Székláb otthona, ahol a szobák lehet, hogy egy edényben vannak, és ahol a szekrényben tehén tanyáz, mindig friss tejet nyújtva. Mindig van étel az asztalon, ki tudja, melyik rumli alól került elő, és ahol minden elveszett dolog otthonra talált (fél pár zokni, játékok), és ahonnan kiebrudalható a por, és ahol van egy tisztaságmániás mosómedve.

A végére, az akciódús jelenetek már az én képzelőerőmet is felülmúlták, de szerencsére annyira nem feszült túl a húr, hogy elveszítsem a fonalat. A mondanivaló, az egymástól való elidegenedés, a környezetszennyezés, a túlzásba vitt termelés egy nagyon érdekes köntösbe bújt, ami nagyon tetszett nekem. Mindig is akartam ilyen tótágas dolgokat kitalálni, de az én agytekervényeim erre sajnos nem képesek. Szerencse, hogy vannak ilyen íróink, akik helyettünk "végzik a munkát", és nekünk csak élvezni kell a learatott gyümölcsöt.

Szóval Lakatos István, minden csodálatom és dicséretem a fantáziádé, le a kalappal a tudományod előtt. És ne fogd vissza magad az írással, ha esetleg van még ilyen a tarsolyodban, akkor szívesen várom.

Lakatos István: Dobozváros. Magvető, 2011.

a kedvenc könyveknek jelölt könyveket újra elolvasom (na persze ha nyugdíjas leszek). Rápillantottam a molyon a kedvenc könyvnek jelölt könyveimre, és végigmazsoláztam, hogy vajon melyik miért került fel az arra érdemesek listájára. Nagy részére azonnal rávágtam, mit imádtam benne, miért jelöltem kedvencként, de van közte pár olyan, amit a mai fejemmel nem nagyon értek. Például ott van Cecelia Aherntől a Where rainbows end. Az első olyan könyvek között szerepelt, amit angolul olvastam, de egyáltalán nem emlékszem, hogy mi fogott meg benne annyira. Talán az érzés, hogy Angliából hozam haza a könyvet, és mert sikerélményem volt az angolul olvasás miatt.

Aztán van olyan, hogy Gárdonyi Géza A világjáró amerikaija. Arra emlékszem, hogy egy nyáron a munka közben olvastam ki ezt az aprócska történetet. Szerintem azt díjaztam a kedvenceléssel, hogy Gárdonyinak egy nagyon vicces, és a konvencióktól teljesen különböző arcát ismertem meg.

Méhes Györgynek két könyve is felkerült erre a listára. Azóta sem próbálkoztam vele, pedig akkor az év felfedezettjének neveztem ki, és be is szereztem tőle még három könyvet. Kacérkodom vele természetesen, mert összességében jó érzésekkel emlékszem vissza Méhes stílusára, de ma már nem hiszem, hogy kedvenc lenne belőle.

Zilahy Lajos Halálos tavasza is hasonló apropóból kerülhetett fel. A két fogoly tőle örök kedvenc marad (még most is emlékszem, ahogy levett a lábamról már az első oldala a vonaton hazafelé), szerintem így az író érdemelte ki a csillagot.

Vaszary Gábor A szőkékkel mindig baj van könyvére egyszerűen nem is emlékszem. Foszlányok rémlenek belőle, de az érzésre, ami kiváltotta a kedvenc státuszt, nem emlékszem. Pedig akkor ő is abszolút új felfedezett volt. Olvastam tőle azóta több könyvet is, de már nem érint meg annyira, mint akkor megérinthetett.

Elie Wiesel Sonderberg-ügyén sokat kellett gondolkodnom, de aztán meglett, miért került fel. A témája miatt, annak is egy fordított aspektusa miatt: holokauszt egy német katona szemszögéből.

A végén Coelho Tizenegy percét emelem ki. Őt mintha manapság ciki lenne kedvencelni, de akkor, ott mondott nekem valamit a könyv, ami nagyon megérintett. De hogy mit, azt már nem tudom.

Most olvasom a Dobozvárost, és azon tanakodom, hogy kedvenc lesz-e belőle vagy sem. Az tuti, hogy 5 csillagos, de kiérdemli-e az évekre szóló kedvenc státuszt. Az utolsó 50 oldal merőben befolyásolni fogja a döntést persze, de akkor is... nem?

Ti hogy vagytok ezzel? Kedvenc könyveiteket mennyire homályosítják el az évek, és mennyi őrizte meg saját fényét a képzeletbeli dobogó legtetején?

hogy amikor reggel fel kell ébrednem, akkor még nagyon álmos vagyok. A reggel arra a részére, hogy mi történik az ágyból kikászálódás, a macsi fejének megsimizése után addig a pillanatig, amíg a buszon bevackolom magam, hogy újra az álmok mezejére lépjek, nem nagyon szoktam emlékezni. A buszon, utólag azért elmormolok egy imát, hogy a kedves őz barátaim, vagy a kedvenc rókám nem tévedt a kocsi elé a hajnalpír derengő fényében. Szóval úgy szoktam, hogy a reggeli szundizást a buszon fejezem be - tudjátok, ez az az időszak, amikor vasárnap reggel felébredsz, de még nincs kedved kikelni az ágyból, és lustizol kicsit. Aztán az első városba érve felébresztem magam, mert amúgy is nagy lesz a zsivaj, és átváltok egy másfajta álomvilágra. A múlt héten például a Zöldmanzárdos házban pihentem a keleti manzárdszobában, és azt figyeltem, milyen méltóságteljesen adja meg magát a természet az ősznek (mint tavaly nálunk), vagy éppen egy hatalmas nárciszmezőn nyargaltam a virágok között, aztán meg Anne Shirleynek segítettem ebédet főzni, hogy vendégül láthassuk kedvenc írónőnket.

Most meg egy olyan fantáziavilágba csöppentem, hogy azóta is azon pislogok, hogy ezt mégis hogyan sikerül Lakatos Istvánnak kiviteleznie. Elképzelem, hogy csak ül, és eszébe jut az a név, hogy Kolompóc, vagy elgondolkodik azon, hogy milyen lenne, ha csak úgy fel lehetne emelne egy teljesen hétköznapi emelővel egy tavat, hogy bekukkanthassunk a medrébe. Szóval ilyen helyeken téblábolok én hajnalok hajnalán a buszon, és miután leszállok, azon csodálkozom, hogy miért érzem úgy, hogy Zalán és Székláb csak egy szereplője volt egy nagyon érdekes álmomnak?

Cabré könyvével akkor találkoztam, amikor egyszer nagyon régen arra kértelek titeket, hogy szedjünk össze kirakós könyveket. Akkor cseri ajánlotta nekem, akivel most egyszerre is olvastuk (amúgy tök véletlenül), csak ő másodszorra, én meg először.

Tinát az iskola igazgatója megkéri, hogy Torenában, a lebontásra váró iskolában gyűjtsön anyagot a helytörténeti kiállításra. A tábla mögött, egy rejtett lyukban Tina talált egy szivardobozt, amiben iskolásfüzetekben Oriol Fontelles levele állt a lányához, akit nem is ismert, de egyszer látta a kis kezecskéjét. Oriolt boldoggá akarják avatni, egy hősi tett miatt, és Tina mindent megtesz, hogy megakadályozza.

A fülszöveg alapján egy nagyon jó történetre számítottam, de amikor 150 oldal után még nem állt össze a kép, elkezdtem aggódni. Ugyanis Cabré a kirakósnak a képtologatós verziójában írta meg a könyvét. De úgy, hogy egy nagy táblában, négy különböző jelenet van, aminek a sarkai össze-összeolvadnak. Ahogy kevered-kavarod a kockákat, hogy a végleges helyükre kerüljenek, és közben a jelenetek egymáshoz érnek, úgy változik a szín akár mondaton belül is. A fejezetek rapszodikusan követik egymást, hol Tinával vagyunk 2002-ben, hol Oriollal a '40-es években, hol Elisenda asszonnyal a 20. században akárhol, hol Oriol boldoggá avatásán. Mindeközben az is előfordul, hogy az egyik bekezdésből átérve a másikra, röpke pillanatok alatt újra időt utazunk. Mindezt megfejelve néha a mondat eleje sem ott játszódik, ahol a vége befejeződik. Namármost ez baromi idegesítő tud lenni, amikor csak arra vágysz, hogy bambulj ki a fejedből, de ne unatkozz, tehát csinálj valamit, mondjuk olvass, és közben kikapcsolódj. Ilyenkor ezt nem lehet olvasni. Szigorú odafigyelést igényel, mert rengeteg szereplőt kell megjegyezni, és a történet egy-egy elcsepegtetett szálára is emlékezni kell mondjuk száz oldal múlva, amikor éppen folytatja azt az időben, vagy éppen megelőzi, mert nem lineárisan mozgunk a szálakon, hanem össze-vissza. Ha ezt nem tudjuk követni, akkor jön a "most-mi-van?" arckifejezés.

Mindemellett zseniális ahogy ezt Cabré összerakta, és van a könyvben valami, ami megfogott, mert két hét alatt kétszer is álmodtam a könyvvel. De ezt leszámítva nagyon vártam, hogy vége legyen, mert idegesített a stílusa, a rengeteg ismétlés, az összes vakvágány, ami irreleváns volt a történet szempontjából. Folyamatosak voltak az ellentétek a könyvben, a szegénység-gazdagság, boldogság-szomorúság, igazság-hazugság, élet-halál, stb. A mondanivalója, amit kaptam a könyvtől annyi, hogy nem minden az, aminek látszik, és pénzzel és hatalommal bármi elintézhető.

Gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e újraolvasni a könyvet, de arra jutottam, hogy másodszorra sem érdekelne annyira, mint elsőre, így valószínűleg nem fogok vele időzni többet.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása. Európa Könyvkiadó, 2006.

Mert Nima kitalálta, és mert még nem lőttem le a molyon, hogy mit olvasok, úgyhogy most kitalálhatjátok, hogy mit olvasok.

Spanyolországban járok a könyv lapjain, egyszer a második világháború elején, vagy a végén, vagy aztán a jelenig akár minden évtizedbe bele-belekukkantok. Van benne Franco imádat, meg falangisták, meg egy legenda, ami szerint halál vár azokra, akik meghallják azt a bizonyos zúgást. És most sokat elárultam. :)

Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának első része megnyert magának, ha még valaki emlékszik rá. Tetszett az alapszituáció, tetszett a megvalósítás. Olyan szereplőket sorakoztatott elénk, akik valóban emberien viselkednek, szinte úgy, ahogy mi tennénk, ha rájönnénk, szellemeket látunk. Nem volt benne nyálas szerelmi törtetés, amitől sokszor a falra tudok mászni. A végére érve, pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Úgy voltam vele, ha ezek az alapok továbbra is fő alkotóelemei lesznek a könyvnek, akkor abból rossz nem sülhet ki.

A trilógia második részéhez értünk, így a történet pici szelete is spoilerveszélyt jelenthet.

Az előző kötet végén a szökni próbáló csapatból Chloét és Torit elkapták, és egyenesen a kísérletek helyszínéül szolgáló épületbe szállították őket, ahonnan nehezebb a szökés. Chloé rájön, hogy ők mind valójában egy genetikai módosítás áldozatai, és ennek köszönheti különös képességét is, hogy szellemeket képes visszaküldeni testükbe, vagyis egy nekromanta. Rájön arra is, hogy azonnal el kell tűnniük a helyszínről, mert a kísérleti alanyokat likvidálni akarják. Chloénak és Torinak sikerül megszökniük, csatlakoznak Derekhez és Simonhoz, hogy nyakukba vegyék az országot és megmeneküljenek a likvidáció elől.

Legfőbb problémám az volt, hogy nem emlékeztem mindenre kristálytisztán az előző kötetből. Az írónő sajnos nem is segített túlzottan feleleveníteni a történteket, néha egy-egy, a történetvezetés szempontjából nem annyira releváns részt megismételt. De lényegében az emlékeimre és ezekre az elcsepegtetett történetfoszlányokra támaszkodva sikerült összeraknom az előzményeket. Miután ezzel rendben voltam, átadhattam magam az élvezeteknek. Azonban ennek gátat szabott egy s más. Leginkább azt éreztem, hogy ez egy trilógia második kötete. Nekem túl sok volt a hirtelen (egy idő után már kiszámítható volt ezeknek a hirteleneknek a felbukkanása), folyton történt valami fordulat, amiben hőseink pácba keveredtek, és újra és újra ki kellett mászniuk belőle. Mintha az írónő készakarva szúrt volna ki velük és újabb akadályokat gördített eléjük, mint egy számítógépes játékban (most hirtelen a Mario jutott eszembe, amikor folyton jönnek a gombák, meg a sünök). Úgy éreztem, hogy csak ki akarja tölteni az oldalakat, mert trilógiát írt, és ahhoz kellenek ezek az izgalmasnak szánt fordulatok.

A szereplők megtartották jellemvonásaikat, továbbra is "emberként" viselkedtek, még ha szupererejük is volt. Négy, egyéniség próbál összekovácsolódni egy krízishelyzetben. Chloé  próbálja irányítani a többieket, de rá kell jönnie, hogy folyamatosan a határaiba ütközik, amit nehezen tud átlépni. Ha át is lépi, annak rossz következményei vannak. Mégis felvállalja cselekedeteit, kész tanulni hibáiból. Derek változik a legnagyobbat a történet alatt. De talán nem is változásnak nevezném, hanem inkább beengedi az olvasót a saját világába, engedi magát megismerni. Eddig buta, nagydarab állatnak gondoltuk, de most rájövünk, hogy igazából egy értelmes emberi lénnyel állunk szemben. Simon és Tori semmit sem változtak. Simon laza, Tori pedig egy HP. Miután csalódik a szüleiben kész fordulatot venni ő is, így jellemváltozás nála is elindul.

Az írónő sikeresen elrejtett további megoldásra váró titkokat a könyvben, aminek a kibogózásához szükség lesz a harmadik kötetre. Azt már látom előre, hogy izgalmakkal teli lesz az is. Lesz benne menekülés, lesz benne ütközet, talán egy-két fegyver is elsül. Lesznek véráldozatok, és természetesen lesz egy vékonyka szerelmi cérnaszál is. Mivel a középső részen már túl vagyunk, biztos vagyok benne, hogy a befejező rész nagyon jó lesz.

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

A holokausztról szóló történetek az egyik kedvenc témám, akár valóság, akár fikció. Ezért is nyerte el az érdeklődésem de Rosnay regénye is. Az Arany Pöttyös könyvekkel pedig eddig nem nyúltam mellé.

Julia Párizsban élő amerikai, aki hozzáment a francia nők álmához, egy magas, jóképű, tökéletes testű és modorú franciához. Julia újságíróként dolgozik egy amerikaiaknak szóló magazinnál. Jelenlegi témája az 1942-es Vel d'Hiv-i razzia eseménye, melynek hatvanadik évfordulójára készül megemlékezés. A francia rendőrség több ezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket terelt össze a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan Párizs környéki munkatáborokba, majd Auschwitzba deportálják őket. Így történt ez Sarah családjával is, aki a francia rendőrség megjelenésekor öccsét, Michelt a falban rejtőző szekrénybe zárta, és megígérte neki, hogy visszamegy érte. Julia belebonyolódik a kislány életébe, miközben nem is sejti, hogy férje családja milyen titkokat rejt.

Az elején két szálon fut a történet, Julia és Sarah világában időzünk felváltva, fejezetről fejezetre. Az események előrehaladtával egyre jobban egymásba bonyolódnak a szálak, a múlt fejezetei kiegészítik a jelen kutatásait. Mindeközben belelátunk egy modern nő házaséletébe, annak minden boldogságába és vívódásába.

A holokauszt mindegy melyik országban történt, mindenhol borzalmas. A valóság nyomasztó és felkavaró, főleg, ha olyanok is érintettek a dologban, akiktől alapból távol állt a dolog, de egy megfelelési kényszer hatására cselekednek úgy, hogy azt a mai napig nem szívesen emlegetik, mert tudják hogy bűnösök. A másik oldalon sokszor foglalkoztatott a dolog, hogyan tudtak élni a túlélők, meddig voltak képesek elviselni azt, ami történt velük. Egyáltalán lehet-e élni ekkora teherrel, és volt-e egyáltalán élet még ezekben az emberekben? És azokról miért nem esik szó, akik mindezt végrehajtották? Ők miért vannak csöndben, utána miért nem vállalták fel azt, amit tettek? Persze, akkor már nem volt "menő". Engem viszont érdekelnek a miértek.

A Sarah kulcsa ennek támaszt emléket, hogy tudjuk, hatvan évvel a történtek után is van befolyása az emberek életére a borzalmaknak. Még akkor is, ha közvetlenül nem vagyunk érintettek az ügyben. Mégis azt mondom, hogy de Rosnay túl eladhatóvá akarta írni ezt a történetet, a második felében a könyvnek szinte nem szólt másról, csak arról, hogy Julia megnyugvást találjon. Önző érdekek fűzték már a nyomozáshoz, ami során kliséket alkalmazva jutunk el a megnyugváshoz. Néha nem éreztem a két témát egymáshoz illőnek, Sarah sorsa már csak másodlagossá vált Julia elsődleges célja mellett.

Azért mindenképpen megérte elolvasni a történetet, hogy a történelem ezen francia fekete foltjáról tudomást szerezzek. Az írónő ehhez jó témát, jó háttértörténetet talált, csak egy kicsit túlírta az én ízlésemhez képest. A stílus gördülékeny, könnyen olvasható, ami egy ilyen súlyos témánál kiemelten fontos szerintem.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Murakami Harukit úgy tudom elképzelni írás közben, hogy fog egy cetlit, arra felírja a következő szakavat: kék, macska, dzsessz, klasszikus zene, gyönyörű nő, gyönyörű nő kék ruhában, apró fülek, kaja, szex. Aztán vesz egy alapszituációt, azt elkezdi alakítgatni. Az alakítgatás közben rájön, hogy lehetne úgy is folytatni, hogy... ezt gyorsan lejegyzeteli, majd következő könyvében felhasználja - az alapszituáció, egy fiú és egy lány, akikre egy érintés egész életre szóló emlék marad, majd elkezdik keresni egymást... erős párhuzamot lehet vonni az 1Q84-el. Talán ebből született, ki tudja.

Szóval miután lejegyezte következő könyve főbb sarokpontjait, írja tovább a történetet. Néha rátekint a cetlijére, és eszébe jut, hogy átsétáltat az úton egy macskát, majd egy laza mozdulattal kihúzza a cetliről. És így halad szépen sorban. Van, hogy elfelejti beszúrni, így gyorsan, egy mondatban, akár három hozzávalót is belehelyez, és megyünk is tovább.

Ez ugyan elég undoknak hangzik, de Murakami varázsa pont ebben a kiszámíthatóságában rejlik. Én szeretem ezt. Azt is tudtam, hogy nem lesz vége (bár hozzáteszem, a kiadó kihagyta az utolsó bekezdést, ami miatt tényleg nem volt vége. ez már a második ilyen húzása a kiadónak, először a Birkakergetőből hagynak ki egy fejezetet, most meg ez... szerencsére a molyon, az értékelések között rá lehet bukkanni az angol szövegre).

Hadzsime 12 éves, és egyke. Új lány költözik a szomszédba, Simamoto, aki húzza picit a lábát, és szintén egyke. A testvérnélküliek abban az időben vonzották egymást, mert mások voltak, mintha testvérük született volna. Együtt jártak iskolába, együtt tanultak, együtt hallgatták Simamoto apjának lemezeit. Egy nap megérintik egymást, amivel egy kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan kötelék keletkezett kettejük között. Egy nap Simamoto elköltözik, a fiú pedig nem megy utána, pedig megtehetné, mert alig pár megállóra költözött csak. Sosem teszi meg ezt az utat, és élete laposan, de elkezdődik. Unalmas húszas évei után megházasodik, gyerekei születnek, menő bártulajdonos lesz. És egy nap valaki felbukkan az egyik bárban...

Tudjuk-e a döntéseink pillanatában, hogy azok jók-e? Meddig kell várnunk, hogy rájöjjünk, elrontottunk valamit? Ha elrontottunk, érdemes-e a mi lenne ha... világában élnünk? Mi kell ahhoz, hogy a rossz döntéseink árnyékában értékelni tudjuk a meglévő javainkat? Mi az a pont, amikor megtanuljuk értékelni a jelent, és kilépünk az árnyékból a fénybe?

Ilyen kérdések jutottak eszembe a könyv olvasása során. Mert a múlton nem érdemes már rágódni, a jelent kell úgy megélni, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle. Én ezt kaptam a könyvtől. Nem a legjobb regénye, a misztikusabb vonalát jobban szeretem, de életművéhez ez a könyv is hozzátartozik. Úgy veszem észre, hogy a romantika nem áll olyan jól Murakaminak, mint a misztikum, bár a Tánc, tánc, tánc, ami ennél későbbi regénye, már kezdett alakulni.

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra. Geopen, 2007.

Mondják a könyvben a hírre, hogy létezik egy ember, aki láthatatlan. Én, ha láthatatlan lennék, tuti azt csinálnám, hogy irtó fontos beszélgetéseket, tárgyalásokat hallgatnék ki. Teszem azt két miniszterelnök között, akik éppen a két ország közti viszályokat akarják megoldani, vagy bizniszt akarnak kötni. Aztán meg megnéznék csuda híres embereket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem híresek, hogy félnek-e a pókoktól, vagy titokban zugcsokievők-e. Mert én nagyon kíváncsi ember vagyok, és minden érdekel. Aztán meg csinálnék olyat is, hogy a kastélyokban nem csak a látogatható helyeket nézném meg, hanem belopóznék a látogatók elől elzárt helyekre is, mert az sokkal érdekesebb.

De mindezt csak ideális körülmények között lehet megtenni. Mert télen nagyon hideg van pucéran mászkálni, nem beszélve arról, hogy a hóban utánunk jön a lábnyomunk. Aztán a sáros földön a talpunkra tapadhat a piszok, amitől egykönnyen lebukhatunk. Ha esik az eső, kirajzolódik a körvonalunk. Tehát az ideális időpont egy ilyen kíváncsiskodásra egy szép tavaszi nap, vagy hét, amikor kellemes meleg van, nem esik az eső. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben az időben kell olyan dolgoknak történniük, amiket szívesen kihallgatnánk.

Megkérdeztelek titeket, hogy mit tennétek hasonló esetben. Hát mit ne mondjak, mindenki fejében ott bujkál a kisördög, hogy vagy gonoszkodásra használná fel a képességét, vagy saját javakra. Én is így gondolkodtam, szerintem ez teljesen normális. Wells is ezt a vonalat ragadta meg, és főhősünket felruházta tettvággyal, hogy márpedig ő ebből a nagy felfedezésből meg fog gazdagodni, és mindenkit terrorban fog tartani. Egy elnyomott, majdnem albínó tudós fedezi fel a láthatatlanná válás tudományát. Testi fogyatékossága miatt nem ugyanabban az elbánásmódban részesült az életben, mint embertársai. A századelőn egy ilyen teremtmény csak még nagyobb intoleranciának volt áldozata. A képesség lehetőséget ad kitörni. Lehetőséget ad arra, hogy testi fogyatékosságát más színben tüntesse fel, és saját előnyére használja fel. Egy ideig sikerül is neki.

Csak egyet nem értek: hogy lehettek ilyen buták az emberek, hogy próbálták láthatatlanságában elfogni az ürgét, ahelyett, hogy valami nyomot hagyó dologgal leöntötték volna őt magát, vagy a padlót....

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat, Budapest, 1965.

...egy napig láthatatlan lennél? Mire használnád a képességed?

Bejegyzés a könyvről akkor lesz, ha kapok min. 4 választ. :)

..., hogy legyen egy saját tengere, mint a férfiaknak, ahova el tudnak menekülni egy csók után, egy szakítás után. Teremtse meg a saját tengerét, a munkahelyét, ahova elmehet megbékélni, ahol úgy érzi magát, ahogyan ő akarja, úgy viselkedik, ahogy ő akarja, ahol megvigasztalódhat.

Azt is mondták a Mancinak, hogy az első szerelmet csak akkor lehet elfelejteni, ha már egyszer sírtunk a másodikért.

Meg azt is mondták a Mancinak, hogy a 20. században már nem az a nő, mint korábban. És a Manciból egyszercsak lesz Mancimargit, egy okos, ügyes, művelt kezdemény, aki szélsebesen tud gyorsírni, és erre még a Jancsi is felfigyel.

Mert a Jancsi volt az első szerelem, akiért olyan sokáig sírni lehetett. Előtte persze szép volt az élet, minden szombaton irány a fodrász ondoláltatni nyolcvan fillérért, ahol el lehet csenni a vadi új pletykákat, és ami után el lehet menni egy feketére a Komlós Jancsival. Mert a Komlós a Váltóbankban dolgozik, és nagy úr ám ő ott, még a direktor úrral is szokott összejönni egy feketére, egy kártyapartira. De Komlósnak nem ez az ondolált fejű butácska Manci kell.

Manci megtalálja a maga tengerét, és a tengeren viharral szemben remekel a Manci.

Nem kell ám nagy dolgokra számítani a Mancitól, mert ez egy - mai szóval mondva - chick-lit. De mégis különbözik a mai csajos könyvektől, mert ebből lehet tanulni. Persze nyavalyog a Manci, meg azt hiszi, hogy olyan nagyon szerencsétlen, de engedi, hogy megmondják neki, és azt el is hiszi, és képes változni, amitől felnő a Manci, és lesz valaki a Manciból is. Meg amúgy is csupa okosságok vannak benne elbújtatva, hol a lap elején, hol meg a közepén, de van úgy, hogy átnyúlik a következő oldalra is egy picit. És ettől lesz érték ez a kékharisnya, mert a Manci nem nyivákol többet, mert ő tesz azért valamit, hogy többet ne kelljen szenvednie. Mindenki vegyen példát Radó Manciról! Mert hiába írták az 1930-as években a Mancit, ez olyan igaz a mai világban is, mint a csuda.

Bródy Lili: A Manci. Budapest, 1990.

a Mancinak, amikor a kórházban volt, hogy:

"Az érdemel csak éltet, szabadságot,

Ki azt naponta meghódítni kénytelen..."

Csak kár, hogy ez Faust óta, a Manci korszakában és még azóta is igaz. De a Manci ettől erőre kapott, így ma reggel ezzel indítottam a napot, és lásd sikeres is volt a mai nap.

De ez a Manci most olyan jól esik nekem, mint egy jó isler. Mert a Manci igazi nagyvárosi, modern nő, és szeretek vele Budapest utcáin, a századelőn ondoláltatni sietni.

Az egész egy telefonhívással kezdődött, hogy lenne két jegy a premier előtti vetítésre, és hogy elmennénk-e? Én meg leopcióztam, és gondoltam, hogy ha mi nem, majd valamelyik kolléga szívesen elmegy helyettünk. Aztán megnéztem a trailert, és benne volt a cuki fiú A katedrális sorozatból, és 1956 és Anglia, és akkor úgy döntöttem, elcsábítom az uram egy jó kis kebabra. Azzal úgy belakik, hogy kibírja a filmet. Csak háromszor ásított, és ez nála nagy szó.

Szóval a film. Marilyn Angliába érkezik, egy filmforgatás miatt. De nem úgy mennek a dolgok, ahogy Sir Laurence Olivier azt szeretné, Arthur Miller sem élvezi annyira a friss házasságot, és persze Marilyn kiakad. Colin Clark egy gazdag művész család legifjabb sarja, akinek mindene, hogy a filmszakma kamera mögötti oldalán helyezkedjen el. Harmadasszisztensként sikerült pozíciót szereznie a család kapcsolatai révén, majd egy este Marilyn bérelt házának nappalijában találja magát, majd elkezdődik élete legemlékezetesebb hete.

Aztán gondoltam, nem lehet ez olyan rossz könyvben sem. A Libri meg volt olyan kegyetlen, hogy előjegyzésben ingyenes házhoz szállítást ajánlott. Aztán már csak arra emlékszem, hogy telefonál a futár, hogy a megadott címen nem jön ki senki, de aztán volt olyan kedves, hogy elhozta nekem. A következő kép, hogy keresem Emma Wattsont a könyvben. És megtaláltam egy mondatban, amikor megemlítik Colinnak, hogy az öltöztetőlány milyen helyes, miért nem inkább vele kezd? Az első oldal elolvasása után tudtam, hogy ott és akkor el kell felejtenem a filmet, itt most egy másik történet kezdődik.

Colin Clark élete első filmforgatásáról naplót vezetett, hogy egy jó barátjának be tudjon számolni róla. The Prince, the Showgirl and me címmel meg is jelent ez a napló, amiből hiányzott 9 nap eseménye. Azé a kilenc napé, amit megfilmesítettek. Colin 40 év után vetette papírra ezt a másfél hetet a barátjának írt levele alapján. Meg amúgy is, egy ilyenre ki ne emlékezne percről percre pontosan?! Ez a hét annyira zsúfolt volt számára, hogy nem tudott az írással foglalkozni. Utána meg annyi ellentmondás jelent meg a színésznőről, hogy nem merte kockáztatni a hírnevét egy ilyen kiruccanás miatt. Ma már persze senkinek nem fáj, hogy akkor mi történt, sőt.

Nem sokat foglalkoztam eddig Marilyn Monroeval, nem nagyon érdekelt az élete. A filmmel és a könyvvel kicsit beleszagoltam a világába, hogy ki is ő valójában, milyen is volt. Be is szereztem a Van, aki forrón szereti című filmjét is, mert állítólag munkássága sem volt semmi. Persze ilyenkor fontos azt is szem előtt tartani, hogy ötven évvel ezelőtt mást jelentett nagy színésznek lenni. Az ő problémája a mai sztárocskák problémája is. Senkiként indulni, naggyá lenni könnyű, benne élni, bizonyítani az ide vezető érdemet már annál nehezebb. Feldolgozhatatlan a siker, hogy többé nem lehetsz egyedül, hogy nem mehetsz ki anélkül az utcára, hogy ne ismerjenek fel. Monroenak sem sikerült, és talán sokak mellett ez is vezette a végzete felé.

A könyv lapjain megelevenedik az élet. A naplók hordozzák magukban azt a kockázatot, hogy események történnek ugyan az írójukkal, de azt leírni már képtelenek. Colin Clark esetében ezt a kockázat egyáltalán nem futjuk (nem kéne annyit dolgoznom, megártott a szókincsemen), mert nagyon jól ír. A lapok között nem számított, hogy Marilynről olvasok, mert szerettem olvasni.

Ezek után már csak azt mondom, hogy bízom benne, hogy a nagy naplót is ki fogják adni magyarul, mert az is érdekelne. Bookdepositoryn meg nem volt elérhető eredeti példány.

Colin Clark: Egy hét Marilynnel. Gabo, 2012.

Képek innen: http://www.petersfraserdunlop.com/Estates/colin-clark

Nem is tudom, mióta kezdtem bele ebbe a könyvbe. Talán tavasszal, egy újabb olvasni-kell-angolul rohamom után. Aztán mindig csak egy picit vettem elő, alig haladva vele. És most elkezdett ez a dolog igazán frusztrálni. Úgy gondoltam, egy próbát megér, ha nem megy, majd félre rakom. Szerencsére ezzel nem volt gond.

Úgy tűnik, Ahern könyvei engem csak eredeti nyelven találnak meg. Először kezdődött a Where Rainbows End-del, most pedig A Place Called Here volt a sor következő darabja. Sandy Shortt volt a narrátorom, és a vezetőm is egyben a könyv folyamán. Sandy-t baromira izgatta, hogy hová tűnnek el a dolgai, amikor mindig mindent ugyanoda tesz vissza. Még fel is címkézte őket, hogy ha valaki megtalálja, juttassa vissza hozzá. Egy nap, futás közben megtalálja ezt a helyet.

Na jó, Sandy esetében tényleg beteges, hogy mennyi mindene tűnik el. Olvasás alatt gondolkodtam, hogy nekem mim tűnt el szőrén-szálán, de semmi nem jutott eszembe. Általában mindig tudom, mit hova tettem, vagy más mit hova tett. Ennek tükrében mondom, hogy túl sok dolog tűnt el Sandy környezetéből, mintha taszítaná a saját tárgyait. Tetézve a bajait még olyan embereket is keres, akik eltűntek. Egész életét rááldozza olyan emberek felkutatására, akik egyik pillanatban még vidáman sétáltak az utcán, a másikban pedig nyomuk veszik. Mégis, hol van az a hely, ahol a tárgyak, az emberek landolnak.

Ahern megtalálta ezt a helyet. Nem más, mint egy másik világ. Hogy hol van ez a világ, és hogyan lehet odakerülni, nem tudjuk meg. Nem is ez a fontos. Itt megtalálunk mindent, amit valaha elvesztettünk. Egy bőröndöt a repülőn, egy tollat, egy fél pár zoknit, de még egy illatot, egy nevetést is. Itt az emberek abból építkeznek, amit találnak, falvakban laknak, és minden nemzetségből delegálnak egy embert a bizottságba, aki felügyeli a működést. Nincs pénz, csak cseregazdaság. Nincs vita, látszólag mindenki belenyugodott a ténybe, hogy nincs kiút. De akkor miért is tűnik el hirtelen Sandy órája?!

Két szálon fut a történet. Egyik Sandy-é, a másik Jack Ruttle-é, akinek a testvére tűnt el. Egy aranyoldalakban akadt rá Sandy eltűnt emberek ügynökségére. Meg is beszélnek egy időpontot, azonban Sandy nem jelenik meg. Csak a kocsija marad hátra minden cókmókjával. Jack nem nyugszik bele, hogy Sandy csak úgy elment egy időre, ahogy szokott, és nyomozásba kezd. Közben testvére keresését sem hagyja abba.

Szimpatikus volt az írónő megközelítése a témához. Folyamatosan homályban tartott minket. Nem az volt a fontos, hogy valódi okot találjunk arra, hogy hova kerülnek a dolgaink, hogy megtaláljuk a miérteket. Az a fontos, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel, a problémáinkkal. Lehet, hogy könnyebb eltűnni, vagy úgy tűnni, mintha elvesznénk. A probléma attól még ugyanott marad. Bátorság ahhoz kell, hogy megoldást találjunk, és túllépjünk rajtuk. Ekkor fogjuk megtalálni a miérteket. Ez az egyik kedvenc okosságom az életben, ami szerint próbálok is élni. Ezt Ahern-nek sikerült egy olyan köntösbe beleburkolnia, ami még izgalmas és elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ötleteit, és sokakkal ellentétben, szeretem a megvalósításait is. Ennél a könyvénél annyira nem kellett máshogy befejeznie, ahogy. Végig tudtam, hogy ez lesz a vége, minden más nem volt fontos a könyvben. Egyedül Sandy volt az, és hogy megtalálja önmagát. És ez sikerült is.

Cecelia Ahern: A Place Called Here. Harper, 2007.

Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.

Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.

És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.

Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.

Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.

Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)

Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Akkora elánnal indultam neki az idei év Várólistacsökkentésének, hogy rögtön a kiskapus, +12-es listámról választottam egy könyvet. És ráadásul ez a listám most sokkal szimpatikusabb, mint az eredeti 12-es listám. De garantálom, hogy egy hónap múlva pont a fordítottja lesz. :)

Addig is Isidorával utaztam a 17. század Itáliájába. Először végignéztem, ahogy felcseperedik egy kis faluban, megrázkódtam, miközben végignéztem szülei máglyahalálát, sírva nevettem, amikor Donna Olimpia ágyába a cselédség segítségével becsempészték a szamarat, és éjnek évadján menekültem vele szülőfalujából az Inkvizíció elől egyenesen Rómába, hogy új életet kezdjen örömlányként, majd elérje célját, kurtizán lehessen.

Ezen kívül a könyv semmi másra nem volt jó, mint hogy elterelje a figyelmem, kikapcsolódjak, és élvezzem azt a 40-50 percet, ami naponta megadatott vele.

Mégis csodáltam Isidorát, ahogy képes volt talpon maradni, képes volt az életének a lapjait pontosan abban a sorrendben kihúzni, ahogy ő akarta. Minden helyzetből kihúzta magát, minden szituációban remekelt. De egy dologban nem tudott fényeskedni, méghozzá a szíve vágyát nem tudta meghódítani.

Isidora nem az a szó szoros értelemben vett boszorkány, bár próbálkozott ezzel-azzal. Ismerte a gyógyfüveket, tudta, milyen hatást tudnak kiváltani, és alkalmazta is. Elhitette egy fiatal feleséggel, hogy fekete macskája azért figyeli egész nap, hogy aztán jelentsen a férjnek, milyen férfiak jártak a házban. Viszketőporral hintette be a pap ruháját, és egyéb csínytevéseket vitt véghez. Meg kell mondjam ez a szakasza a könyvnek temérdek humor forrása volt, jókat röhögtem magamban rajta. Szóval nem olyan boszorkány, mint amit a kor megkövetelt. Nem hantolt ki frissen temetett csecsemőket, hogy aztán főzetükből krémet keverjen és magára kenje, hogy boszorkányszombatra mehessen, ahol megcsókolhassa a sátán hátsóját. Ő csak előre lát eseményeket, és talán gondolatolvasni is tud. Bár ezen lenne mit csiszolnia.

Örömlányként bepillantást nyerhettem Róma életébe, ahol éppen VIII. Orbán a pápa, és a bíboros hivatalos szeretőt tart, ahol a nép tíz százaléka prostituált, ahol a világi méltóságok megaláztatásért járnak kurtizánhoz. Közben Dorisiával harcolok a szerelméért, segítem megbosszulni sérelmeit, és cselszövéseket gyártok, hogy ne lehessen pápa az, aki.

Elmúlt, vége volt, ennyi volt. Élveztem, amíg tartott. Mert úgy döntöttem, hogy lehet, hogy annyira nem tetszik, de akkor is élvezni fogom, és lassan haladva fogok benne előrehaladni. Nem fogom azért meggyorsítani a tempót, mert mindjárt le kell szállnom, hanem ha kell, az oldal közepén abbahagyom, mert tudom, hogy holnap a betűk ugyanitt és ugyanígy fognak várni rám. Ebben a jegyben töltöttük el egymással az időt, és ezt a részét nem bántam meg.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány. Magvető Kiadó, 1989.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Itt ni most minden könyv 100 forint!

Nézzetek körül, hátha találtok valami szimpatikusat.:)